Hagyományos fonatok, a fonás hagyománya Burgenlandban

(A szövegben található felugró képet jelöl)


Piringsdorf, Kosárfonás

A hajlékony anyag több szálának egymásba fűzését fonásnak nevezzük. A szövéstől abban különbözik, hogy a fonásnál a szálakat nem derékszögben vezetik be. Mivel alig szükséges hozzá szerszám, a fonás az egyik legősibb módszere a tárgyak előállításának. A mai Burgenlandban - mely 1921-ig a nyugat-magyarországi megyék Moson, Sopron, Vas (Wieselburg, Ödenburg, Eisenburg) része volt - az ilyen technikával előállított tárgyak bizonyíthatóan egészen a korai kőkortól kezdve előfordulnak.

A „hajlékony anyag” még a 20. században is sokáig a terület növényeiből származott, mint például a háncsból (leggyakrabban hárs vagy tölgy), a fűzfavesszőből, különböző cserjékből vagy nádból, szalmából, sásból és az állati eredetű bőrből is. Ezeket az anyagokat természetesen különböző tárgyakhoz használták.

Valószínűleg a „házi munkából”, ami a saját vagy a szűk helyi szükségletek kielégítésére termelt, alakult és fejlődött ki később néhány helyen a háziipar a nyugat-magyarországi térségben is, ahol csak kis mezőgazdasági termelésre alkalmas területek voltak (a paraszti gazdaság leggyakoribb nagysága a negyedtelek volt). Egy olyan gazdaságban, ahol alig volt cserélhető áru és kevés volt a pénz, ezek a termékek szinte kivétel nélkül mezőgazdasági és háztartási használati tárgyak voltak; dísztárgyakként csak a 20. század utolsó harmadától tűntek fel nagyobb számban.

A legrégebbi és legfontosabb fonott tárgyaknak vélhetőleg a különböző méretű és formájú kosarak számítanak, melyeket szállításra és tárolásra egyaránt használtak. Ezeknek az elkészítése volt a 20. század első harmadában a legfontosabb mellékkereseti forrás Mattersburg körzetében, mindenekelőtt a Wulka mentén fekvő helységekben. Piringsdorfban és környékén a 20. század utolsó harmadáig ugyancsak nagy mennyiségben készítettek kosarakat, és ezeket több nagykereskedő árusította. Ma már csak egyetlen olyan üzlet van, amely mindenféle fonott áruval kereskedik, ám ezek a termékek szinte kizárólag külföldről érkeznek.

Fontos segédeszköz a szállításban a hátikosár, mely lehetővé tette a szállítást hosszabb távolságokra is. A korbácsot („Korbatsch”) vagy hasonlóan elnevezett vesszőt is - melyet a gyerekek a „vesszőzés”-hez (Frisch-und-Gesund-Schlagen) használtak december 28-án (Aprószentek napján) -, legtöbbször öt fűzfavesszőből fonták.

A hagyományos paraszti gazdaságban általában többféle, különböző méretű szitát használtak. A rostáknak a termény és a pelyva elválasztásában volt szerepe a cséplést követően. Az 1930-as években a burgenlandi romák (akkoriban cigányok) népcsoportjához tartozók közül sokan ezek készítéséből szerezték meg a megélhetésükhöz szükséges pénzt.

A fonás egyik fontos alapanyaga a szalma. Burgenlandban ez a 20. század második feléig szinte korlátlanul rendelkezésre állt. Ma már megfelelő minőségben csak kisebb mennyiségben fordul elő. A nagy cséplőgépek és kombájnok a gabonaszárat szétverik és széttépik, ezért a szalmatárgyakhoz szükséges nyersanyagot kézi munkával kell előállítani, mely így sokkal drágább.

Szalmából különböző célokra készítettek (és ma már ismét készítenek) kosarakat, továbbá székek ülőkéjét és/vagy támláját is fonták ebből az anyagból. A 20. századig számos házat vagy mezőgazdasági melléképületet fedett szalmatető. Ma már - a skanzeneken kívül - csak kevés szalmatetős ház létezik. Kivételt képez a „történelmi pincenegyed” Heiligenbrunnban, ami zárt épületegyüttesként műemlékvédelem alatt áll, és ahol a legtöbb tető még szalmából készült.

Az olyan területeken, ahol sok sás volt - mindenekelőtt a Fertő-tó környékén - a szalma helyett sást is használtak. Felhasználásával nemcsak tetőket fedtek , és nemcsak kis építményeket, például pásztorkunyhókat készítettek belőle, hanem a gyékényt helyettesíthették vele (pl. szőnyegek). A lakóházak szigetelésénél, az alapozásánál is használták.

Dísztárgy készítése szalmából, Weiden am See, Foto:© Elfriede Hanak, Bécs

Körülbelül a 70-es évektől kezdve, különösen a Fertő-tó környékén levő településeken a használati tárgyak mellett (vagy a háztartásban akkor már nem használt tárgyak helyett) dísztárgyakat is készítettek. Leggyakrabban nők keze alól kerültek ki a „szalmacsillagok”, a keresztek vagy hasonló, gyakran nagyon míves tárgyak. Ezeket túlnyomórészt azokban a hónapokban árusították, amikor az idegenforgalom nagyobb volt, többnyire hétvégén, a főutak (akkoriban a helységek főutcája) mellett álló házak előtt.

Nemcsak a gabonaszalmát, hanem a csuhénak nevezett kukoricaleveleket is felhasználták nyersanyagként használati tárgyak, pl. táskák, papucsok , lábtörlők készítésére, de fotelok és hokedlik ülőkéjének befonásához is. Ehhez a feldolgozás előtt forró vízbe kellett áztatni a leveleket, hogy alakíthatóak, hajlékonyak legyenek.

Pásztorostor készítése, Pamhagen
Foto:© Elfriede Hanak, Bécs

A 20. század utolsó harmadában egyre kevesebb ember értett a pásztorostor („Goasl” vagy „Hoidakleschn”) készítéséhez. Ez egy rövid fanyélből és két-három méter hosszú, fonott bőrszíjból áll.

Elfriede Hanak fotóművész örökítette meg a 20. század 70-es éveiben az itt felsorolt, de még sok egyéb hagyományos technikával készített, hétköznapi használati vagy a szokásokhoz kapcsolódó tárgy akkor meglévő utolsó darabjait.

Ma már egyetlen ember sem készíti az egykor élő népművészet bizonyos tárgyait. Más tárgyakat azonban még napjainkban is, illetve most ismét készítenek. Ez minden bizonnyal kifejezi a többnyire „fejlődő országokban” előállított és minden kontinensen árusított tömegáruk iránti ellenérzést, másrészt annak a felismerésnek az eredménye, hogy a helyi hagyományok milyen fontosak egy sokszínű Európában.


Dr. Wolfgang Gürtler
néprajzkutató