Fonatot, csomót használó népi mesterek és kézművesek Háromszéken


Fotók: Dimény Attila

Dancs Anna Csomakőrös

Dancs Anna Csomakőrös

Ráduly József Csernáton

Fonatot, csomót sok népi mesterség képviselői alkalmaztak Háromszéken. Minden településnek megvoltak egykor a maga mesterei, specialistái, akik természetes anyagokból előállították a természetes életmódhoz szükséges mindennapi használati- valamint dísztárgyakat. Ezek a régi mesterségek azonban mind megszűnőben vannak, hisz a polgárosodás, a modernizáció által gyökeresen megváltozott a vidék falusi társadalmainak életmódja.

A Kovászna Megyei Művelődési Központ és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke 2008-ban közösen felmérést végzett a napjainkban Háromszéken dolgozó mesterekről, kézművesekről. Eredményeikre, következtetéseikre támaszkodva elmondható, hogy ahol még művelik ezeket a foglalkozásokat, ott a régi, ősi technikákat alkalmazzák.

Fonatot, csomót elsősorban a növényi alapanyagokkal (nád, sás, vessző, fakéreg, gyékény, szalma, kukoricacsuhé, cirok) dolgozók alkalmaztak.

A gazdasági és kereskedelmi életben nagy szerepe volt a fonott eszközöknek, kosaraknak, kasoknak. Akkor minden faluban éltek kosárfonók, ma már csak a hegyek lábánál, vagy a nagyobb folyóvízek mellett fekvő helyiségekben (Zágon, Gelence, Székelypetőfalva) gyakorolják még néhányan, illetve jövedelemkiegészítő foglalkozásként a roma lakosság körében még előfordul szinte minden faluban. A kosár, kas ma is úgy készül, mint egykor. Helyi alapanyag itt is a fűz-, mogyoró- és nyírfavessző. A hajlékonyabb fűzfa- vagy mogyoróvesszőből sövénykerítést, sövényfalat, aszaló lészát, szekéroldalt, szekérkast gabonakast, méhkast készítettek, míg kézi kosarakat a vékonyabb, hámozott vagy hasított vesszőből készítették, készítik. A lehántott, beáztatott, fonásra alkalmas mogyorófavesszőt a vidéken kávafának nevezik. A háromszéki kosárkötésben általában a kosár feneke készül el előbb, majd különböző technikákkal fejezik be a fonást. Spiráltechnika alkalmazása során a nyersanyag szálait spirálban vezetik, majd összeerősítik, összevarrják. A négyzetrendszeres technika esetén a fonat egymásra merőleges szálak összeszövődéséből adódik és a fonat mintája rendszerint négyzethálóba illeszkedik míg a láncvetülékes technikánál két irányban, egymásra merőlegesen futnak a szálak, a két szálcsoport szálainak minősége meg vastagsága általában különbözik.

A turizmusnak köszönheti megmaradását egy másik régi mesterség, a kalapfonás. Csomakőrös egykor híres volt kalapfonói, szitakötői révén, a mesterséget nemzedékről nemzedékre hagyományozták. Ma már kevesen varrnak kalapot a fonott háncsból, néhányan nagyobb településekről jövő megrendeléseknek (pl. Segesvár) tesznek eleget. A kőrösi kalapokat nyárfa gyalulása során (egykor kézzel, ma már géppel gyalulják) keletkezett forgácsból készítették. Szükség szerint szélesebbre vagy keskenyebbre gyalulták a forgácsot, ezt összefonták, megkötötték, majd varrógéppel megvarrták belőle a kalapot. Általában a felső résszel kezdték, ezt kifordították, majd úgy varrták tovább. Különböző méretű kalapokat készítettek, a forgácsot néha színezték is.

Kender volt az alapanyaga a kötélverőknek. Ők kézzel, kézi hajtású eszközökkel, fonókerekekkel, cövekekkel fonták, sírítették a különböző köteleket a csigakötőtől a kötőféken át a fűrészspárgáig. Ostorokat kenderből is, bőrből is készítettek.

A növényi alapanyagokkal dolgozókon kívül, ami inkább házi jellegű foglalkozás volt, más mesteremberek is fontak, csomóztak munkájuk során.

Kézdivásárhelyen bőr feldolgozásával céhes keretek között foglalkoztak már a 16. századtól. A szűcsök, csizmadiák iratanyaga feldologzás alatt áll, valószínüleg sok adattal pontosítja majd ismereteinket. A céhes rendeszer felszámolása után ipartársulatok, majd termelő szövetkezetek keretei között foglalkoztak a bőr megmunkálásával. Mindennapi használati tárgyakat készítettek, készítenek, pl. lószerszámot, nyergeket, lábbelit, táskákat, pénztárcákat, egyéb bőrtárgyakat. A gyári tecnhológia ezt a mesterséget is fokozatosan kiszorította, ma már alig akad bőrdíszműves a megyében.

Még kevésbé ismert a háromszéki fémművesség története. Az biztos, hogy kovács minden faluban volt, Kézdivásárhelyen pedig a kovácsok a lakatosokkal, puskaművesekkel és pléhesekkel alkottak közös céhet. A fennmaradt edények, tűzi eszközök, sírjelek, lakásdíszek és épületrészek - ajtó és ablakrácsok, ablak- és ajtóveretek, pántok és vasalások, kilincsek, kulcsok, oromdíszek, kerítések, kapuk, cégérek, világítótestek stb. gazdag és kiváló minőségű tevékenységre utalnak.

Az ötvös mesterségnek tudomásunk szerint nem volt hagyománya a vidéken, ugyanis a közeli Brassó számított a környék neves ötvös központjának, századokon át a brassói, többnyire szász mesterek látták el a vidéket termékeikkel. Az erdélyi magyar ötvösség fő centrumai Kolozsvár és Marosvásárhely, a szászoké pedig Brassó és Nagyszeben voltak. Pompás ékszereket, díszfegyvereket, nyeregdíszeket főként a fejedelmek, főúri családok, a nemesség rendelt, a háromszéki kisebb településeken ilyenek ritkaságszámba mentek. Ötvösmunkaként a céhek és templomok kelyhei, kupái, pecsétjei fordulnak elő.

A turizmus, illetve a tudatos hagyományőrző egyesületek, mozgalmak következtében a hagyományőrző népi mesterek mellett egyre nagyobb a tárgyalkotó iparművészek száma is. Ők többnyire a dísztárgyak készítésére specializálódtak. Kirakodóvásárokon, falu- és városnapokon, hagyományőrző rendezvényeken értékesítik portékáikat, néhányan azonban játszóházak keretében tovább is adják tudásuk egy részét a gyerekeknek. A csernátoni Csiporkázó játszóház foglalkozásai között például szerepel a szalma- és vesszőfonás, bogozás, ostorkészítés is, valamint gyakori foglalkozás a környéken a csuhé és szalma díszek készítése.

Felhasznált irodalom:
Népi mesterségek Háromszéken. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén tanuló, Pozsony Ferenc által irányított egyetemisták és doktoranduszok terepkutatásaiból, dolgozataiból. Sepsiszentgyörgy, 2008.
Gazda József: Mindennek könyve. A falusi tudás könyve. Püski kiadó, Budapest, 1993.
Domonkos Ottó főszerk. Magyar Néprajz III. Kézművesség, Akadémiai kiadó, Budapest, 1991.


Dimény Erika
néprajzkutató