Fonatok, csomók, bogok - Gömörben


Ide kattintva a szöveghez tartozó teljes képanyag megtekinthető

A fonástechnikák, a csomózás, kötözés olyan eljárások, amelyek a természeti környezet emberi lakó- és élőhellyé formálásának szinte mindenütt a világon ismert módjai. Fában és kőben szegény vidékeken még az építkezést is meghatározták. A természetföldrajzilag sokszínű, mégis a mai napig egységet képező egykori Gömör megye területére ez - az építkezésben való hasznosítás - soha nem volt jellemző, annyira semmiképp, mint az alföldi tájakon. Az emberi környezet minden más részén azonban, főleg a munkához kapcsolódva, számtalan formában megjelentek a fonatok, a csomózás, a fűzés-szövés.

Félvékás kosár lapos, hasított vesszőből

A tárgyak alapanyagából kiindulva minden háztartás és gazdaság fonott-szövött-csomózott eszközei közül a legtöbb vesszőből készült. Más vidékekhez hasonlóan Gömörben is - természetesen leginkább a Sajó és a többi folyó partján előforduló - fűzvessző volt, illetve ma is az az erre legmegfelelőbb, de ismert, alkalmazott az ún. „veresgyűrű” és a mogyoró is. A vesszőfonat-alapú paticsfal területünkön nem fordult elő, de a kerítések sok helyütt vesszőből készültek, az oszlopként funkcionáló karók között, oldalanként váltakozva vezetve, tehát a paticsfal-technikához hasonló formában. Mivel a vidék fában, kőben gazdag, nem a házakat elöl övező kerítések, hanem inkább a gazdasági udvarokat elválasztó, hátsó kerítések készülhettek vesszőből. A gazdasági udvar egyik legfontosabb építménye a csűr volt. Gömörben jellemzően telekosztó településszerkezeti szerepe is volt, a gazdasági udvarból a telket a határ felé lezáró gyümölcsösig ezen keresztül vezetett az út. Ún. egy- és kétfiókos változatai fordultak, fordulnak elő a vidéken. A csűr közepe mindig munkatér, a fiókok pedig tárolóhelyek. Ezek fala olykor zsilipelt technikával fából készült, de gyakran előfordult a sárral betapasztott vesszőből font belső válaszfal is. A gazdaság egyik legtekintélyesebb tárgya a szekér volt, amelynek végébe a kast szintén vesszőből fonták. A csűrben, de olykor a gazdasági udvaron bárhol felbukkantak a különféle szerepű kosarak. A baromfifélék, az „aprólék” minden fajtájának más formájú és méretű kosarat fontak, sőt ezen belül is más-más kosár szolgált a költéshez, csirke, kisliba, kiskacsa neveléséhez, de a tojatáshoz is. A legjellemzőbb, legnagyobb számban tartott baromfi Gömörben is a tyúk. Az a kosárfajta, amelyet „tyúkkosárnak” neveznek, tojóhelyként szolgál. Legtöbb esetben egy gazdaságban több is van, egymás mellett tartanak hármat-négyet. Formája leginkább boglyához hasonlít, fedett, elöl nyílást hagyva a tyúkoknak. A kotlósok keltetőkosara is ilyen formájú, de nagyobb méretű. A kacsa és a liba kosara más formájú, felül nyitott. Egy szélesebb, nagyobb átmérőjű, felfelé szűkülő henger alakú, kb. 40 cm magas kosár, elöl, ahol a kacsa és a liba belelép, alacsonyabb oldalfallal. A kacsáét is lúdkosárnak nevezik, ilyen a tojó- és keltetőhely is. A kiscsirkék, libák, kacsák a baromfiudvarban nevelkednek. Néhány hetes korukig anyjukkal ún. borítókosár alatt vannak. Ez egy fordított csonka kúp alakú kosár, amelynek sűrű fonása csak mintegy 30 cm magasságig van, onnan csak a függőleges vesszők futnak felfelé, csak a szájánál vannak rögzítve, ismét sűrűbb fonással összetartva. A nagyállat-tartásnak csak egyetlen mozzanatához van szükség kosárra, ez a szecskavágás. Szecskás kosárnak nevezik azt a nagy űrtartalmú, mintegy 100 literes, kétfülű, 1 m - 1 m 20 cm magas kosarat, amelybe mindig frissen vágták a szecskát a teheneknek, és ebben a kosárban vitték azt be az istállóba. Az eddigiekben említett kosarak mind hántolatlan vesszőből készültek. A legvastagabb vesszőt a szecskáskosárhoz használták, ezt követi a borítókosár, a többihez vékonyat használtak.

Újabb kori, műanyaggal befont pálinkásüveg

A termesztett növények közül a gabonatároláshoz nem, csak a krumplihoz használtak kosarat. Krumpliskosár vagy krumpliásó kosár a neve annak a típusnak, amely tulajdonképpen félgömb alakú, kettéhasított vastagabb vessző jelenti a kerületét, ez a merevítő, ehhez rögzítik a vesszőfalat. Krumpliásáskor nagy, kerek szája miatt könnyű beledobni a kiásott krumplit. Ugyanezt a kosarat fahordónak is használják, sőt, olykor ebben is tartják a konyhai tűzhely mellett a hasábfát, ezért fáskosárnak is nevezik. Általában hántolatlan vesszőből készül, de ismert a háncsból, a fa hajából fonott, gyengébb változata is. Hasított, lapos vesszőből készül a háztartásban használt, szögletes formájú, középen a kosárból nem kiemelkedő fülű vékás és félvékás kosár. Hántolt vesszőből készültek, készülnek a háztartásban használt egyéb kosarak is. Ezek különböző méretűek. Formájuk ovális, magasságuk legalább 30 cm, fülük középen ívesen emelkedik. Oldalfaluk sok estben díszített. Megkülönböztetett funkciójuk volt ezek között, ezért kifejezetten erre a célra készíttették, tehát díszíttették is a kalácsos és a poszrikos kosarakat. A kalácsos kosár a lakodalomban kapott szerepet. Minden lakodalomba a keresztanya sütötte az összes kalácsot, hatalmas füles kosárban vitte el a lakodalmas házhoz. A 20. század második felében terjedt el lakodalmi édességként vidékünkön a torta. A kalácsos kosár mintájára ehhez is, főleg szállíthatósága miatt készítettek kosarat. A tortás kosár kerek, magas fülű, szépen díszített. A komaasszony kosara volt a poszrikos kosár. Mikor keresztgyermeke megszületett, a gyermekágyas édesanyának ebben a kosárban hordta az ebédet, erre az alkalomra szintén díszesen szövött és hímzett vászonkendőbe takarva. A háztartás tárolóedényei között is akadnak kosarak: a szakajtó formájú tojástároló, amelyet anyagáról (és formájáról) fűzfaszakajtónak neveznek, valamint a kanalasnak nevezett, a konyha falára akasztott, ovális, kicsi, de díszesen fonott evőeszköztartó. A gyümölcsaszalás eszköze alacsony falú, de nagy belső felületű kosár volt. A háztartásban a megszárított mosott ruha, főleg az ágynemű összeszedéséhez használtak, használnak ruháskosarat. Ez nagyjából teknő formájú kétfülű kosár, amelyben a tiszta ruhát vasalásig tárolják is. Természetesen a kosarak különböző formában a vásározáshoz, piacozáshoz, egyáltalán a vásárláshoz is szorosan hozzátartoztak. Formájuk, méretük ebben az esetben használójukhoz igazodott. Ajándéktárgyként varrókosárkát, fedeles kosárkát, gyerekeknek vásárfiaként kiskosarat is készítettek vesszőből. Nem önmagában, hanem a tárgyhoz igazítva fonták be vesszővel a demizsonokat és korsókat. A törékeny és értékes üveget ezzel védték. A 20. század második felében a fonás eljárása változatlan maradt, de alapanyagként a vessző mellett megjelent a műanyag. Hasonlóan fonnak be vele üvegeket ma is, mint a vesszővel, de ezek a fonatok természetesen színesebbek.

A vessző leggyakoribb és legegyszerűbb felhasználási módja talán mégis a seprő. A vesszőseprőnek vagy udvarseprőnek nevezett eszközt ma is sokan ismerik és készítik is, tulajdonképpen csak a vesszők összeszorításával. A szorító legtöbbször egy vaskarika, mikor ez rajta van, akkor ütik bele a nyelet.

Karos kosár piacra járáshoz

A vesszőn kívül fonással készítettek néhány, a gazdálkodáshoz vagy a háztartáshoz tartozó tárgyat szalmából is. A rozsszalma az építkezésben is megjelent. A 20. században, már annak első évtizedeiben is inkább csak a gazdasági épületeken, de tetőfedéshez szintén használták. Tulajdonképpen ez a szükséglet tartotta életben a cséplőgép elterjedése után is a kézi cséplés eljárását, ugyanis a rozsszalma épségére így tudtak vigyázni. Nem is fonással, inkább csomóval tartották egyben az aratás során a kévét, amelyet ilyen egységekben csépeltek ki. Szinte a teljes egykori megye magyar nyelvterületén suner-nek nevezték ezt a kötélféleséget, amelyet aratáskor hajnalban, még harmaton készítettek úgy, hogy az előző nap learatott szálas gabonából egy-egy kisebb csomót kalászánál összefogtak, néhányat csavartak rajta, így készítettek egész napra valót, majd a kévéket ezzel kötötték át. A tetőfedés során ezeket a - már kicsépelt - kévéket kötötték, rögzítették egymáshoz, a tető gerincén ismét csomózással. A búza- és kisebb mértékben az árpaszalma is apróbb háztartási eszközök alapanyaga volt. Gömbölyű formájúra sodorva, spirálszerűen szakajtó készült belőle, amelynek rétegeit vékony, de erős fahánccsal rögzítették egymáshoz. Ebből egy-egy háztartásban legalább hat egyforma volt, ugyanis annyi kenyeret sütöttek egyszerre. Ugyanígy készült a szakajtónál nagyobb méhkas, de ebben az esetben a szalmafalat sárral is betapasztották. Kisebb szalmatárgyakat ajándékba készítettek, például a szakajtó formájú, de annál sokkal kisebb varrókosárkát. A szalma legünnepibb megjelenése természetesen az aratáshoz kapcsolódik. Az uradalmas településekre jellemzőbb, de a kisebb birtokszerkezetű falvakban is elterjedt az aratókoszorú. A legnagyobb nyári munka lezárásának jelképe fonással, hajtogatással, lehetőség szerint mindig szép kivitelben készült. Hasonló jelentőségű, de erősebben vallásos tartalmú és csak a katolikus vidékekhez, falvakhoz kapcsolódik a búzakoszorú megjelenése Márk napján, április 25-én. A búzaszentelés napjára az akkor még zöld vetésből a lányok fontak koszorút. Márk napja jeles ünnepnek számított, lobogókkal mentek a templomból a határba, abba a részébe, ahová abban az évben búzát vetettek. A lányok annyi búzakoszorút kötöttek, amennyi lobogót vinni akartak. A búzavetésig az édesanyák egy-egy ünnepi, tehát díszesebb vászonkendőben vitték a koszorúkat egyenként, majd a vetés mellett letették az útra, ahol a pap megszentelte mindet. A lobogóvivők ezután lehajtották a lobogókat, a lányok mindegyikre rátették a koszorút. Így, ezután került sor a vetés megszentelésére.

Tortás kosár

Mivel az egykori megyében kevés a vízjárta terület - noha a Sajón kívül is sok a folyó -, a máshol vízi és vízparti növényekből, nádból, sásból, gyékényből készült tárgyak itt kukoricacsuhéból készültek, készülnek. (A nádat egyetlen helyen használják, a szálakat egymás mellé terítve padlásolják vele a lakóházat.) Legtermészetesebb állapotában, legkisebb beavatkozás nélkül a kukoricából, fosztatlanul az eresz alá fontak, olyan hosszan, amilyet a hely megengedett, tulajdonképpen ez a mutatós, a ház díszének is beillő kukoricafonat egyfajta tárolási mód volt. A csuhét háromágú fonással tették alkalmassá a további feldolgozásra. Ilyen hosszú fonatokból, azok egymás mellé illesztésével készültek, készülnek a lábtörlők és a kétfülű szatyrok. A kukoricacsuhéból készült fonatot szükség esetén kötélként is felhasználták.

A kukoricán kívül olykor koszorúvá fonva tárolták a fokhagymát és a vöröshagymát is.

Vőfélykendő

A fonás, csomózás az előzőekben említettek ellenére a vesszőnél és a szalmánál is szorosabban kötődik a kenderhez. A kender feldolgozásának minden munkafázisánál szükség van a csomózásra. Első ezek között a kender összegyűjtésekor - azaz „nyövésekor” - készített ún. baksa, amely kétmaréknyi, földből kihúzott kenderszál összerakásából lett. A baksát két helyen kötötték össze. A kender következő csomózott egysége a gongyola volt, amelyet a gerebenben maradó apró csepűből, annak négy csomójából csavartak össze. A kendernek az a része, amelyik a gerebenezéskor a kézben maradt, a szösz. Ennek az egységnek (amit egyszerre gerebeneztek), bábu a neve, tizenkettőből csavartak össze egy koszorút. A munka időrendjében következő csavart egység a pászma, amely - már a fonás után - a motollán való áthajtás során keletkezett, 160 (olykor 140 vagy 120) szálból. A motolláról nem minden pászmát vettek le külön, a szöszből hetet, a csepűből négyet motolláltak egyszerre, ez az egység volt a hasáb. Már a szövés előkészítéséhez tartozott, mikor a vetőfáról leszedték a fonalat, a horgoláshoz hasonló eljárással, ezért is nevezték úgy, hogy láncszemben szedik le. A szövőszéknek magának is van egy csomózással készült alkatrésze, amelybe minden szálat be kell fűzni, ez a nyist. Két erős bot között zsinórok vannak egymás mellett, egyik az egyik, másik a másik bothoz rögzítve, de középen, ahol összeérnek, hurokkal kapcsolódnak egymáshoz. Ennek szem a neve, ezen vezetik keresztül a szálat. A megszövött vászon számtalan használati tárgy alapanyaga: zsák, ponyva, abrosz, sütőabrosz, törlő, törölköző, lepedő, szalmazsák, kendő (szakajtókendő) készült belőle. Ezek közül az ünnepi textíliákhoz köthetők csomózó jellegű díszítő eljárások. A 20. századot megelőző korokban legfontosabb és leglátványosabb ezek között is a lepedő volt, amelyet Gömörben két szál vászon nem egyszerű, hanem díszített összeillesztésével készítettek. A középen húzódó díszítőcsík csipke volt. Nemcsak a lepedőn, más textíliákon is megjelent ennek egyik legrégebbi változata, a rececsipke. A rececsipke alapja egy csomózással készült háló, amely gyakorlatilag ugyanazzal az eljárással készül, mint a halászháló, csak finomabb kivitelben. Csomózzák a textíliák szélein megjelenő szegődísz, az azsúrozás némely típusát is. Talán jellegzetesebb ennél az ún. csomós hímzés. Gömörben leginkább a fehérhímzés kiegészítője, a geometrikus, szálhúzásos és fehérrel hímzett minta szélein, a motívumok hangsúlyozására kis csomókat készítenek a hímzőfonalból. Ennél is látványosabb, de csakis a textíliák szélén alkalmazott díszítő eljárás a rojt. A rojt a keresztszálak (tehát a szövött vászon vetülékszálai) kihúzásával, a hosszantiakból (tehát a láncszálakból) csomózással készül. A legegyszerűbbtől a több sorban futó összetett szerkezetekig változatos rojtok készültek, készülnek így, de mindegyik alapja a csomó, a csomók megkötésének játéka, ritmusa adja a rojt mintáját. Kötények, dísztörölközők, abroszok és vőfélykendők, kifejezetten ünnepi textíliák díszei a széles rojtok.

A gömöri táplálkozási kultúra területén a csomó és a fonás két helyen jelenik meg. Az ételféleségek között ez a morványnak nevezett, töltelék nélküli egyszerű kelt tészta, tulajdonképpen fonott kalács. A nyers tésztát három ágba fonják, majd így sütik meg. A másik egy tárgy, amelyet kalácssütéskor is használnak. Lúdtollból csomózással készítik az ún. tojúkenőt, amellyel a kelt tésztákat sütés előtt tojással kenik be, a tepsiket pedig kizsírozzák. Ezek az elemek a vidék táplálkozási kultúrájának napjainkig részei.


Dr. Gecse Annabella
néprajzkutató